két ember között a legrövidebb út a mosoly

 

 

 

 

 

Anyuka jön sebbel - lobbal a könyvtárba. Két gyermeke jár hozzánk, szeretné tudni, melyiknél van kinn könyv? Loholna tovább, hadarja a könyvcímet ami dereng neki:
- Mátyás fülétől a farkáig...
A könyvtáros arcizmai merevek - lassan, fahangon, tagoltan mondja a két gyermeknél levő könyvek címeit:
- "Mátyás és a  Hunyadiak" és "Fülétől a farkáig:a legjobb kutyafajták" című könyvek vannak a gyerekeknél.
Anyuka komoly képpel elviharzik, a könyvtárosnál vége a belső fegyelemnek, nyöszörög, nyikkan, aztán csorog a könny a szeméből és engedélyt ad nevetőizmainak a gátlástalan működésre.

Dúl király lányainak elrablása

3. osztályos gyerekekkel barangolunk a honfoglalás korában aranyszavú Arany mester költői segedelmével. Játszunk. A Rege a csodaszarvasról egy - egy jelenetét kapják meg a kis csapatok, hogy afféle „élő-fotót” csináljanak. Mondom nekik:
-Akinek a vállát megérintem, az mondja el hangosan, éppen mit gondol?
Hunor vitézeinek azt a pillanatot kell megörökíteni, amikor a leányok elrablására készülnek. A fiúcskák elszánt, mord képpel pózolnak, itt-ott csikkanna belőlük azért a nevetés. Itt biz’a a lányok nem menekednek meg!- gondolom. Érintem egyikőjük vállát, vajh a csodaszarvast űző dali leventének - így pillanatokkal a feleségrablás előtt - mi jár a fejében? S íme a zord válasz gondolataimra:
- Rakjuk zsákba a lányokat!

oáka

Nándi kölcsönöz. Közben alkuszik mindenre, amit csak meglát. Nemezlabdára, szaloncukorra, könyvekre. Alkuszik velem, az édesapjával, nővérkéjével. Szünet nélkül beszél. Nem is beszél, társalog, hiszen választ vár, kíváncsi, kérdez és felel, mindent kommentál, mindenről eszébe jut valami, az egész világ egy ragyogó, gomolygó, élveznivaló csoda az ő számára. Az apró pösze legényke a közlékenység két lábon járó bővizű kútja. Rám veti ragyogó szemeit, a füle hegye is mosolyog, amikor egyszer csak azt mondja ringató dallamú hangján:
 - Nekünk meg van otthon egy Oákánk. A kisztesztvérünket úgy hívják, hogy Oáka, mert mindig aszt mondja, oá, oá, oá!

napapa

Anizát és nagyapját szemmel láthatólag cinkos, kópé szeretet köti össze. Papa műgonddal adogat mindent a kicsi lányra, ami ilyentájt a havas-jeges téli időben feltétlenül szükséges. Overáll, kabátka, sál, sapka, kesztyű - lassanként minden a helyén, a csizmácska is lábra kerül. A leányka türelmesen segédkezik az öltözködésben, ám amikor készen vannak, szeme huncutul villan nagyapjára.
- Papa! Neked kell pisilni?
- Nem, kicsim, nekem nem kell.
- Na, Papa! Nekem viszont igen!
Kicsikkan belőlem a nevetés, nagyapa nehezen áll fel a térdeplésből, szája szeglete gyanúsan remeg, rám néz, szeme kacag, arca komoly. Hiába, méltó ellenfele 4 éves unokájának.
- Jól van kincsem, akkor menjünk!

az ennivaló szentsége

Hétfő este van, lassan gyűlnek a mesekörre érkező családok. Zsivaj, zsongás, a gyerekek folyamatosan zarándokolnak a kölcsönzőpulthoz. Azon sorakozik ugyanis a közadakozásból összegyűlt testi táplálék teljes választéka: alma és körteszeletek, rétes, ropi, zizi és más földi finomság, no meg a meleg citromos tea hektoliter számra. Szólok, szokás szerint mesével kezdünk. Zsizsergő siserék suppannak be az olvasóterembe. Huppannak le a szőnyegekre. A felnőttek az alacsony zsámolyokra telepednek, ölükben többnyire aprónép. Lobognak a gyertyák az adventi koszorún, illatos mécses ragyogja be a kis rongybuba Máriácskát, gyertyatartóvá átlényegült kaspó szórja a fényt a várakozó arcokra. Egyszerre csönd lesz. Nagy, méla, ámuló csönd.  Még pár szót váltunk. Mondom, angyalbárányokról, möndölöcskékről mesélek ma. Ízlelgetik az új szót: möndölöcske.  Aztán kezdem, egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy szegényasszony, meg egy szegényember…Legendamese. A felnőttek lélegzet visszafojtva figyelnek. Pici Gergő egyévesen anyja ölében mintha mindent értene, ámuló szemekkel. A gyerekek testestül, lelkestül benne a mesében. Ők a kicsi bárány akit megüt a legidősebb fiú, ők a legkisebb legény, aki nem torpan meg a sodró vizű patak partján; szisszennek, mikor lesorvad a hús róla, fázósan fogják össze karjukat; fújnak a bárányokkal; ők lettek hétszerte szebbek, s erősebbek; fintorognak, undorodnak a döglött kutyától; ámulnak  a templomban angyallá változott a möndölöcskéken…Már nem is  csodálkoznak az öregemberen, hogy kiderül róla Isten volta. Aztán örvendenek mikor a legkisebb legény lelkiüdvössége mellé még három tál aranyat is kap. Sorolják, mi mindent vesz belőle: lovat, kutyát, cicát, búzát, traktort…
- Családi házat! – bogárszemű kislány vágyódó hangon sóhajtja.
- Ennivalót! – mondja Dávidkánk áhítattal. Kuncogunk.
Aztán egyszeriben abbamarad a kuncogás, itt most hirtelen mély értelmet kap ez a szó.Ez az apró legény tud valamit, amire ebben a mély áhítattal teli szent időben oly jókor elhangzott szóval most megtanított…

versillusztráció

A mese és játék után  az óvodások szabadon kótyorognak, válogatnak, könyvet nézegetnek és persze élik a maguk életét. Szerepjátékaikkal átlényegülnek, sűrített sorsokat élnek meg. A helyemre egyszercsak hirtelen lehuppan egy kislány.
- Margó néni vagyok! - és az addig szünet nélkül karattyoló leányka egyszerre csak csendben marad, és csak ül, ül, ül, bámul maga elé. Ha magamról beszélnék, mondanám: kukán, de a lányka inkább tűnődve...

Hiába. A korral sokminden együtt jár. Hogy a szelíd költő, Áprily szavaival éljek, " öregség, bölcs fegyelmezője vérnek...".
Hangoskodóból halkította hallgatagra.

mitől nehéz varázsolni

Középső csoportos óvodások.  4-5 évesek. Nagyüzemben folyik a varázslástan oktatása, a gyerekek elszántak, mindenki tanulni akar, majd kibújnak a bőrükből, hogy letehessék a próbát. Kettesével jönnek ki „vizsgázni” hagymaszaglásból. Szorgalmasan szimatolják csukott szemmel a fokhagymát és a vöröshagymát. Kicsit se csalnak. Szemüket olyan szorosra zárják, ahogy csak bírják. A többiek egy darabig erősen figyelnek, aztán menthetetlenül engedelmeskedve a példa erejének ők is szorosra zárják pilláikat. Szemnyitás – utána némi tétova kézrebbenés és boldogan mutatják, melyiket dugtam az orruk alá. Ízlelgetik a nevüket – fok-hagyma – vörös-hagyma.  Nagy lépés a világ megismerésében és néven nevezésében. No, meg a képzelet világába.
Újabb próba jön. A lentebbi jókívánság-teljesítő dió varázslás. Mondom a feltételeket. Amikor odaérek, hogy
- … és amikor eszitek, akkor nem szabad beszélni…- az egyik cserfes kislány hökkenten és némileg rémülten felkiált.
- Hú, az nagyon nehéz lesz. Én nem bírom ki!

csoda

Matatok a polcon. Matatok az asztalomon. Az „uralkodom a káosz felett” számomra heroikus küzdelmének egyik állomása. Papírok, feljegyzések, vázlatok tömkelege, bujkáló emlékek. Már látom, minden küzdelmem dacára véglegesen és visszavonhatatlanul régimódi lettem. Szeretek papírra, kézzel írni. Félbehajtott papírlap kerül a kezembe. Valamikor az esztendő elején körmöltem, azon frissiben, ahogy történt, hogy el ne felejtsem. Most jött elő, Mikulás-ajándéknak.

Ovisok a főszereplők ismét. Karácsonyi ünnepkör – mesélek nekik régi varázslatokról, szent csodákról, karácsonyi ámulatról. Fényes szemük ragyog. Aztán előveszem a meglepetést. Varázsdiót hoztam. Régi barátjuktól, Lucától, a vajákos, mindentudó erdei boszorkánytól. Mondom, ez egy kívánságteljesítő dió. Minden jókívánságot teljesít. Hanem annak rendje van, hogy hogyan? Az izgalom tetőfokára hág. Lélegzetvisszafojtva figyelnek. Mondom tovább:
- Az úgy van, hogy egy diót ketten kaptok. Együtt kell feltörni, egyszerre kell a kívánságotokra gondolni. Aztán azt a kívánságot titokban kell tartani. Aztán el kell osztani szépen, egyformán a diócskát, és nem szabad beszélni, amikor megeszitek. – Hallgatnak, bólogatnak, érzik, még nincs vége.
- Na, de most jön a neheze. Három napig nem veszekedhetsz a barátoddal.
- És mással se! – kotyog közbe valaki. Nevetnek, és egymást túlkiabálva bizonygatják, hogy ez nem is nehéz. Gyorsan választják a társat, akivel osztoznak majd a dión. Szorongatják egymás kezét, nedvesre izzadt kis tenyerükbe osztom a kincset. Az óvó nénik nagyszerű partnerek, ők is kapnak diót, nevetnek, köszönik és már beszélik a gyerekekkel, mikor és hogyan lesz a nagy varázslási akció.
Új esztendő, január. Jönnek megint, s ahogy sorolnak be az ajtón, már egymás szavába vágva mesélik, mi történt. Nagy nehezen meggyőzöm őket, hogy első dolguk lehet elmesélni, de így semmit nem értek. Leülünk, már mondják is:
 „… azt kívántam, hogy jobban szeressen a testvérem, és így lett, mert folyton rám mászik, ő még kicsi, egy éves és így szeret…”
„…én három napig nem vesztem össze a testvéremmel”
„…és én elestem és nem is sértődtem meg…”
„…azt kívántam, hogy a szépúszás sikerüljön, és eljött, és sikerült…”
„…én pedig elmentem onnan és nem rugdosódtam…”
„…én három napig nem veszekedtem...”
"...segítettem építkezni az apukámnak..."
„…a testvéremnek, aki négy éves, nem mondtam, hogy nem adom oda a játékomat, és még azt is megengedtem, hogy felmásszon az ágyamra…”
  …és az óvónénik azt mesélik mosolyogva, hogy nem tudják mi történt, de három nap béke volt az oviban. Aztán kicsit szégyenlősen azt is mondják, hogy nem hiszem el, de teljesült a kívánságuk. Az övéké is.

Én pedig itt, most, decemberben karácsony előtt arra gondolok, amire akkor, karácsony után, januárban ott. Hogy csodák pedig vannak. Csak hinni kell bennük. Talán…talán nem is várni. „Csak” hinni…együtt hinni.
Együtt hinni.

kontinuitás

Kolleganőm meséli.
Három esztendő körüli fiúcska cövekeli le magát, makacsul tartja hadállását, nem hajlandó elindulni édesanyjával. Ő bizony még marad! Anya már valamennyi - általa - ésszerűnek vélt muníciójából kifogy. Aztán végső kétségbeesésében valami értelmetlennek tűnő mondattal lendül újabb támadásba, hogy az ifjú várkapitányt megadásra késztesse, és mondja:
- A könyvtáros néni mindjárt zárja a könyvtárat. Megy haza.
Az ellenállás váratlanul megtörik. A legényke megfordul, indul és végtelen csalódottsággal mormolja:
- Azt hittem itt lakik. Azt hittem mindig itt van.
Eszter nevetve, ragyogó arccal meséli a történetet. Előttem pedig váratlanul apró legénykék és leánykák végtelen sora bukkan fel könyvtáros múltam tíz, húsz, harmincegynehány éves távlatából, ahogy meglepett, csalódott,  hökkent, döbbent arccal szembesülnek a kíméletlen és kegyetlen valósággal: Margó (Zsófi, Ildi néni) nem a könyvtárban lakik... máshol van a "hazamegy". És látom, ahogy a jövendő esztendők tíz, húsz, harminc éveinek távlatából hirtelen majdani apró legénykék és leánykák végtelen sora baktat elő, amint meglepett, csalódott, hökkent, döbbent arccal szembesülnek a kíméletlen és kegyetlen valósággal, hogy Eszter, Erika, Ingyom és Bingyom néni nem a könyvtárban lakik … máshol van a "hazamegy"...

Így van ez.
Így van ez jól.

sűrű erdő, kopasz mező... 

Ciróka kör. 3 év alatti kicsikkel jönnek az anyukák, nagymamák, nagypapák. Játszanak, tanulják a kiveszőfélben lévő mondókákat, höcögtetőket, ölbeli játékokat. Emma és Lujza 4 hónapos ikrek. Egyikőjük kis hajasbaba, másikójuk kerek fejecskéjén csak a mindent látó nagyanyai szemek vélnek valamit felfedezni. Édesanyjuk meséli, otthon is játszik velük, élteti az itt tanultakat, élvezi a játékokat a lányokkal. A játékba a 4 éves nagytestvér is besegít. Anya mondja: "Sűrű edő" - simogatja az egyik kislány feje búbját. "Kopasz mező" - simogatja homlokát.
Ábel megcsóválja a fejét. Nem így kell! Sűrű erdő - simogatja a hajasbaba Lujzi kobakját. Kopasz mező! - simogatja lágyan Emmácska tar fejecskéjét. 

héderű

Csöndes délután, zárás előtt negyedórával. Az ötéves lányka küzd a mesekönyvekkel - mit válasszon, mennyit? Anya a két hónapos csöpp legényt szoptatja, óvón föléhajolva, közben derűs mosolya röppen a "nagy" felé.  A baba jóllakik, elégedetten szuszog a kocsiban. Kölcsönöznek, ballagnak el. Babakocsiban, szatyorban könyvek. A nagy megnyomorgatja a kefehajú kicsit, anya fékezi, jól van, mindenki tudja, hogy a te testvéred, nevetnek, végtelen egyetértésben és harmóniában mind a hárman.

És most nagyon komolyan elhatározom, hogy megindítom és meghirdetem a  magam kis egyszemélyes héderűjét. És nagyon komolyan biztos vagyok benne, hogy holnaptól már nem egyszemélyes lesz. Hogy mi az a héderű?
No, lássuk csak: háborút indítani a mindennapokban zajló össznépi háború ellen pont olyan idétlenség, mint amilyen morbid szó a békeharc. Vagy béke - vagy harc. Hát ezért képtelenség a hétköznapok kis háborúskodásai ellen háborút hirdetni. Csak héderűt. Teccik érteni? Há? Borúra mi jön? Hé! Derű. Hé! Derűt!
Csatlakozzunk egymáshoz. Na?...

TGV 

Ezen a nyáron hétfőn és csütörtökön délelőttönként kolleganőm egy halom könyvvel kitelepül az érsekkerti játszótérre. Afféle mini park-könyvtár ez, fokozva a játszótéri élvezeteket. Elvégre a hedonizmusra nevelést nem lehet elég korán elkezdeni. Legutóbbi kintlétén odaballag hozzá egy ötévesforma kisfiú. Válogat a könyvek között, egyszer csak felcsillanó szemmel rikkant fel:
- Hú! Vonatos könyv! - és már ragadja is magához, a rajongók lázas örömével. Aztán elemi erővel tör ki belőle:
- Hé! TGV! A kedvencem a TGV! Imádom a TGV-t! Nézzétek! Ez a TGV! - és boldogan mutogatja fűnek, fának. Valóságos extázisban. Erika mosolyog, csendben mulat a kisgyerek örömén. Aztán odahajol hozzá és a felnőttek mindentudó kedvességével kérdezi.
- És ha nagy leszel, te fogod majd vezetni? Te leszel a mozdonyvezető?
A gyerek rámered, és pillanatnyi gondolkodás nélkül, a gyermekek mindentudó magabiztosságával vágja rá:
- Dehogy! Én utas leszek.

teljes élet

4 és fél éves fiúcska ballag be édesanyjával a könyvtárba, könyveket hoznak vissza. Ritka pillanat, hogy a kicsi fiúval hosszabban tudok beszélgetni - beszédes bátyjai most nem jöttek, táboroznak a Tisza parton. Sok minden szóba kerül, az óvoda is.
- Hát most nagyon jó, hogy nem kell menni óvodába! - közli.
- Vajon miért? - ámuldozom. A kisfiú komoly tekintete megállapodik rajtam. Kicsit hallgat, mérlegel, érdemes vagyok-e a válaszra.
- Mert lehet végre sokat dolgozni. - mondja végül határozottan.
- És mit dolgozol?
- Alkatrészeket gyártok a műhelyben. - és látszik rajta az öröm és az elégedettség. Anya is bólogat. Igen, ő ilyen, csak munka legyen, és teljes az élet.
Felcsillan bennem is az öröm. Miért is?....

vélemény

9 éves elragadtatott leányka áradozik:
- Ez a könyvtár egy álom, ez nem is könyvtár, ez kincsesbánya. Ide fogok mindig járni.

pályaorientáció

10 éves kislány mondja kolleganőmnek:
- Én is könyvtáros szeretnék lenni, mert egész nap csak ülni kell és lehet számítógépezni, ha nincs vendég, meg lehet bambulni!

Dávid

Bébillér Mesekör. Az ellátmány már az asztalon sorakozik, bőségesen. Ahogy sorolnak befelé a családok, teszik az asztalra a rágcsálnivalókat, akár az áldozati ételt az oltárra. A gyerekhad   boldog mámorban veti rá magát a ropikra, almaszeletekre, répadarabokra, olyanok, mint a kiéhezett kisnyulak, mindegy mi, csak rágni lehessen. Szólok: kezdünk, s a bejáratott rend szerint robog be mindenki az olvasóterembe, ami ilyenkor a mesék szobája lesz. A gyerekek egy része elhasal a rongyszőnyegekre, lekuporodik a polcok elé. A felnőttek a zsámolyokra telepednek, arcukon ugyanaz a ragyogás, szemükben ugyanaz a derűs várakozás, mint fiaikon, lányaikon. Némelyikőjükbe belebújik gyermekük, más mellé odakucorodik.
Jön Dávid is.
3 éves korában ilyen lehetett Zeusz, a görögök nagyhatalmú istene. Csupa barna-piros ragyogás, csupa eleven kíváncsiság, csupa makacs elszántság. Tömör mint egy gumilabda, egyszerre vaskos és ruganyos, mint egy kölyökpóni. Könyörtelenül őrli a ropit, két kicsi izmos mancsában az utánpótlás, répa, almadarabok. Letelepszik anya mellé. Mondom a mesét. Dávid elmerül benne. Aztán elfogy a menázsi. Előbb az egyik kezéből, aztán a másikból. Dávid, mint ama bizonyos tömör gumilabda a falról, visszapattan a valóságba. Feláll, határozottan elindul kifelé. Az ellátmányt veszi célba. Lábujjhegyre áll, kepeszkedik, előbb száját tömi tele, aztán a kezeibe markol amennyit csak lehet. Visszajön, leül, eszik, elmerül a mesében, kuncog...aztán feláll, kinyargal, ellátmányoz, visszajön, leül, elmerül...szeme sarkából néha szemügyre veszi anyát, a többi felnőttet. De megy, akármi történik, nem is Zeusz, hanem Fehérlófia konokságával, mindent legyőző elszántságával, erejével, győzelemre termett határozottságával. 

visszaszámlálás 

Ebédszünet után ballagok nyitni a könyvtárat. A folyosón  - a zsongásból hallom - a szokásos  tömeg, 10-15 kamasz várja a bebocsátást. Röhögve, vihogva, nyihogva hangosan folyik a visszaszámlálás.
- 10...9...8...7........... - várok, kezemben a "nyitva" táblával. Kivárok. Én is röhögök.
- 3...2...1...ZÉRÓÓÓÓÓÓ!
Hirtelen kinyitom az ajtót. Kerekre nyílt szemek. Tátott szájak. Hirtelen csönd. Miért? Aztán egy halk, elismerő hang:
- Profi. Pontos.
De befelé már egészséges kamaszüvöltéssel zúdulnak.

Mennyi? Mi mennyi? 

4 éves fiúcska. Édesanyja gömbölyödő pocakján  látszik, hogy hamarosan kistestvér érkezik. Beszélgetnek.
- Képzeld, nemsokára Rékáéknak is kisbabájuk születik.
A fiúcska ránéz.
-Mennyi?
Az anyuka kuncog, hasára bök és mondja nekünk:
- Ikrek lesznek.
Most már értjük a kérdést.

jótékonyság

Kiskamaszok rajzanak a számítógépek körül. Két fiúcska párbeszédjének akaratlan fültanúi vagyunk.
- Figyelj! Nem ülünk le?
- Nem. El vagyok tiltva. Igaz, hogy nem látják - de ma jótékony vagyok. Nem ülök le.

ügyes gyerek

-Na, fogadjunk, hogy te még sose láttál ilyen erős és ügyes gyereket mint én! - rikkantja Marci, aztán kicsit nyögve és szuszogva feltornássza a halom könyvet a kölcsönző pultra. Hiába, egy 4 évesnek még szinte elérhetetlen magasságban van az asztal teteje. Elismerő pillantásomtól és a dicsérettől vérszemet kap. Lábát meglendíti, aztán felrakja a könyvek mellé.
- És nézd meg az új cipőmet!
- Na, komám, te aztán elmehetnél cirkuszi artistának is! - ámulok az akrobatikus teljesítményen. Marci boldog.
- És így is tudok ám! - karjait oldalra, lábát a magasba lendíti, törzs dönt, Marci egy repülő madár. Aztán elvitorlázik a mesekönyvek közé. 

értéktrend...

Jani barátunk betelepszik a kölcsönzőpult mellett a könyvtáros székébe. Ül, pózol, szemmel láthatólag ízlelgeti, milyen lehet könyvtárosnak lenni. Mondom neki:
- Janika, szívesen leszek ám a kollegád, csak előbb el kell végezned az iskolákat, hogy könyvtáros legyél.
Egy másik fiúcska száguld el éppen a pult előtt. Hirtelen megáll, megfordul, egy tizedmásodpercig dermedten áll. Aztán döbbent arccal, teljes hitetlenséggel a hangjában kérdez:
- Mér'? Ahhoz, hogy könyvtáros lehessen valaki, iskolába kell járni?

ez az anyu! 

Ovisok a könyvtárban. Játékos, mesélős délelőttre jöttek. Régen találkoztunk, egymás szavába vágva mesélik, mi minden történt az elmúlt időben velük. Az egyik kisfiú dicsekszik:
- Elhoztam ám az anyukámat ide, és annyira jól érezte magát, hogy egész délelőtt itt voltunk és haza se akart menni.

"jónapot" 

Fakanálbábok készültek a Bébillér Mesekörön. A kész bábokkal a gyerekek rögtön akcióba lendülnek. Egy érző lelkű bábrendező azonnal visszaadná a diplomáját, ha látná, hogy mindenféle képzettség és dramaturgiai tanulmány nélkül mire képes 8-10 harcedzett óvodás. Röpködnek a párbeszédek, mígnem egy sértődött hangocska vészjósló hangerővel emelkedik az általános zsivaj fölé:
- Akkor is! Jó napot!
Pár pillanatra elül a ricsaj. Győzött a "jónapot".

köszönés

Kicsi szöszke lány. Kölcsönöz, kisírta magának még így utólag a végén.  Bátyjai, nővére már egy halomra valót elcipeltek. Ragadja a zsákmányt, fut. Apja utána szól:
- Köszönd meg, kislányom.
Válla fölött veti hátra:
- Kócsolom! - és fut tovább.  

kardinális kérdés 

Pici emberkék sorjáznak be az ajtón. A középső csoportos ovisok első látogatásukra jöttek, még minden és mindenki ismeretlen. Küzdenek a vetkőzéssel, a sapka, sál és kabátujj összerendezéssel és közben folyamatosan csicseregnek, ismerkednek. Az egyik kislány rámnéz miközben segítek neki kihámozódni a dzsekiből. Valami feldereng benne, óvónéni mondta, hogy könyvtárba jönnek, a könyvtáros néni nevét is mondhatta. Némi homlokráncolás után felcsillan a szeme.
- Téged Marika néninek hívnak?
- Nem, én Margó vagyok.
Kis csönd, meghökkenten végigmér aztán gyanakvóan kérdezi:
- És tudsz olvasni?

pesztrák

11-12 éves kamaszlegények rajzanak a számítógépek körül. Sohasem egyedül, mindig bandában ülnek. Zsonganak, néha magukról megfeledkezve hangosan elüvöltik magukat. Aki nem ismeri őket, azt hiheti, a vad focibanda vert tanyát nálunk. 5 éves szöszke fiúcska tátja száját, egyre közelebb osonkodik hozzájuk. A nagyok most látják először, de beveszik a csapatba. Gép elé engedik, segítik. A fiúcska felüvölt:
-GYŐŐŐŐZTEEEEEM!
-Ez könyvtár, nem kell annyira üvölteni! -neveli az egyik kamaszka.
-Nyugi má'! Még kicsi, nem tudja. Hagy üvöltsön. - így a másik. 
Aztán egyesült erővel rikkantgatnak tovább, mint egy csapat megkergült, vidám szajkó.

nohát!

Bébillér Mesekör, befejezem a mesét Jézus Krisztusról és Szent Péterről, akik nemrégiben a földön jártak, és hát az egyik embert megsegítették, a másikat meg jól megbüntették. Ragyogó szemű, barna kislány szólal meg a végén karácsonyi csengettyű hangocskáján.
- Én ám szoktam néha rosszalkodni! A testvéremmel is.
- No, azt ugyan jól teszed! - mondom - néha kell is rosszalkodni. A tesóddal meg különösképpen. Egyedül sokkal nehezebb.
Néz rám, szeme kerekre nyílik.
- Nahát! Nekem ilyet még sohase mondtak!

jövőlátó

Találkozó Tóth Tamás Boldizsárral, a Harry Potter fordítójával a könyvtárban.  Óvodás kislány mered rá álmélkodva. Aztán kicsúszik száján csodálkozásának oka.
- Jé! Olyan, mint Gergő lesz felnőttkorában!
Kuncogunk.
- Az ki?
- A barátom!

szépségfokmérő

Bébillér Mesekör, mesét mondok. A gyerekek egymás hegyén hátán, a felnőttek is. Szájuk tátva, szemük csillog, olyan belső mozi képei peregnek előttük, amihez foghatót a legfifikásabb hollywoudi filmrendező és a legrafináltabb operatőr együttvéve se képes megcsinálni. Éppen a kán szerelmének szépségét próbálom ecsetelni. Nem nagyon töröm magam. Mondom, Durija olyan szép volt, de olyan szép, hogy... ti olyat el se tudtok képzelni! Az egyik kislány áhítattal szól közbe:
- Olyan szép volt, hogy szebb volt, mint Hamupipőke.
 Az ötesztendős Gergő megcsóválja a fejét.
- Én tudom, milyen szép volt!
- Milyen? - kérdezem.
- Mint Patrícia.
- És ki az a Patrícia?
- Hát a szerelmem az óvodában!

a könyvtáros és a farkas 

Óvodások jönnek a könyvtárba. Nagycsoportosak, mindentudók, mindenre kíváncsiak. Letelepedünk az aprócska székekre, kezdeném a foglalkozást, orromra biggyesztem a szemüvegemet. Az egyik legényke azonnal megkérdezi.
- Miért tetted fel a szemüvegedet?
Előrehajolva vontatottan válaszolok.
- Hogy jobban lááássalak!
A gyerekek "veszik a lapot", visítanak, nevetnek. Egyikőjük hangosan kiabálva ugrik fel az izgalom hevében.
- Te nem is vagy olyan, mint a farkas! Neked nincs is szőröd!
- Dehogynem - mondom - Ehun-e, itt a fejemen!
- Az csak haj! - rikkantják. Már a következő kiabál hevesen.
- És nem is élesek a fogaid!
Sajnos, gondolom magamban. Szőke, copfos, kékszemű, angyalarcú kislány áll fel. Közel hajol, mélyen a szemembe néz, határozottan, lassan, tagoltan mondja, hogy megértsem.
- És farkad sincsen.
Szemben velem az óvónéni leplezetlenül vigyorog. A gyerekek mérhetetlen komolysággal bólogatnak. Én pedig gyakorlom az önuralom erényét.

választékos fogalmazás 

 Harmadik osztályos gyerekek keresnek valami jó könyvet.
- Olyan csínyes könyvet tessék adni!

nagy kérdés

A számítógép előtt ifjú hölgy ül. Elmélyülten zongorázik a klaviatúrán. Se lát, se hall, így hát észre sem veszi Samut, aki szemmel láthatólag szeretne vele barátkozni. Samu megunja a szótlan bámészkodást, közelebb lép a leányzóhoz.
- Te felnőtt vagy? - kérdezi csengő hangon, a három évesek mindenre kiterjedő kíváncsiságával.
A 15 éves nagylány zavartan dadog.
- Hát...félig...majdnem...

reneszánsz életkép

Mátyás király és udvari bolondja, Bujkó társalgásának vagyunk szem és fültanúi. Vitáznak, mert a bolond "beszólhat" a királynak. 
- De hát vörösbort kaptál! - mondá Mátyás.
- Vörösbort? Mondhatom, nagyon pocsék volt. - így Bujkó.
- A vörösbor mindig finom. - dörren rá zordul a király.
- Ez nem volt az. - replikázik igaza tudatában a bolond.
- Miért? - rőkönyödik meg őfelsége, a magyarok igazságos királya. Bujkó kutyaszorítóban érzi magát. 4. osztályos civilként fogalma sincs róla, mitől lehet rossz egy vörösbor. Ám a király bolondjaként muszáj valamit mondani. Különben oda a feje. A közönség érettebb része töpreng, hogyan vágja ki magát? Talán a bor nem elég ... vörös. Fantáziánk szegényes.
- Mert olyan ... fonnyadt vörösbor volt. -  veti oda hanyagul.
Hm! Ajánljuk a jelzőt a borászok figyelmébe. Ki tudja...?

jár a Dani, jár

Dani billeg.  14 hónapos, nem régen tanult meg járni. Tenyerével itt - ott megtámasztja magát, inkább csak a látszat kedvéért. Nekiindul a könyvtárnak, nagyokat sikít örömében, amikor egy számára izgalmas látvánnyal szembesül. Vissza - vissza néz anyára, de bátran távolodik. Hatalmas kék szeme ragyog, arca fürdik a mosolyban, két pici egérfoga fehéren csillan. Nagy kört tesz, aztán szorosan a polcok mellett indul vissza. Jókedve mindenkire ráragad. Billeg - ballag, hirtelen megáll. Szemén látszik, hogy készül valamire. Nagyot sikkant, keze lendül, aztán ahány könyv belefér csepp kis markába, már a földön. Anyával együtt kiabálja: Nem! Nem! Kacag, Imbolyogva fut, végül anya ölelő karjaiban landol.
- Mindig ilyen rosszcsontot szerettem volna! - nevet édesanyja.  Danika boldog. Őt akarták erre a világra, testestől, lelkestől. Integet, puszit dobál egyik kezével amikor elmennek. Másik kezével pici könyvet markol.

vigasz 

Kicsi Petra morcos. Lemaradt Mátyás király hintójának készítéséről az egyik budapesti múzeumban. Anya vigasztalja, nem baj, Petrácska, majd a Bébilléren sok mindent csinálunk. Petra szeme felcsillan.
- Anya! Ha felnőtt leszek, akkor is járhatok majd a Bébillérre?
- Persze, járhatsz egészen biztosan.
Petra hallgat, töpreng, kisvártatva újra megszólal.
- És… anya…Ha nagyon öreg leszek, akkor is?
Anya teljes komolyságát összeszedve határozottan válaszol.
- Igen, Petra. Margó néni biztosan beenged.
A kislány kivirul. Margó néni is. Petrácska elég sok évtized múlva lesz öreg, nemhogy még nagyon öreg!  Margó nénit pedig ettől már igazán nem sok év választja el. De életkilátásai határozottan javuló tendenciát mutatnak…

sorshúzás

A Népmese Napján vendégeinknek pici ajándékot készítettünk. Sokféle mesét kis hengerekbe tekercselve kínáltunk, senki nem tudhatta mit fog húzni magának. Felnőtt, gyerek lázas izgalommal göngyölte ki sajátját, szeme csillant amikor ráismert: igen, ez az én mesém! Néhány megmaradt a ládikában, otthagytuk....
Hétköznap, szokásos délután, özönlenek be a gyerekek, kiskamaszok, nagykamaszok vegyesen. Nézik a meséket. Aztán nyúlnak érte.  Veszik el, majd mintha parázs égetné kezüket, gyorsan dobják vissza és matatnak egy másik után. Az izgalom pirosra festi arcukat. A külvilág megszűnik számukra. Sorsot húznak.

pelenkázó újra

"Nyári emlék"-ünk főszereplője a szünet utáni első nap megjelenik édesanyjával a könyvtárban. Válogatás, választás, kölcsönzés. Aztán a szertartás: a gurulós pelenkázó átlényegítése. A pelenkázót eltolja, kisvártatva vissza anyához, ételt oszt, összeszedi a tányérokat, elmélyülten ténykedik. Odaszólok:
- Sokat segítesz a dajka néniknek.
Levi rámmered, arcán a döbbenet, hogy ezt a könyvtáros meg honnan tudja, amikor sose járt az ovijában!
- Igen, a dajka néni szeret, megengedi. -mosolyog, és látszik, hogy dolgozni, ténykedni, munkálkodni ...hát az tényleg gyönyörűség.

nyári emlék

Nyári szünetünk előtti utolsó napok egyike, délután.
Levente (úgy három-négy esztendős forma) már kiválasztotta mindennapi betevő mesekönyveinek gigantikus halmazát, anya már felmálházta szatyorba, tarisznyába, hátizsákba. Indulnának. Levente szeme sarkából figyeli kedvenc játékát, a kerekes pelenkázót. A pelenkázó az ő kezei között mindig varázslatos átalakuláson megy át, könyvtári látogatásaik záró akkordjaként. Most sincs másként. Anya megadja magát, lepakol. A guruló szerkezet beteghordó ággyá lényegül, a könyvtár folyosója kórházzá, a kisfiú felelősségteljes beteghordóvá. Majd orvossá. Majd ápolóvá. Majd beteggé. Hm. Így nem jó.. Ha beteg, nem tolhatja az "ágyat". Visszalényegül beteghordóvá, bökkenő az, hogy nincs betege. A maci nem jó erre a célra. Anyát kapacitálja, aki egyébként mindenre kapható, de most nem akar az ágyra feküdni. Heves vita, közben nyílik az ajtó. Új olvasó jön, egy mackós termetű apuka. Átlátja a helyzetet, megértő, hasonló korú kislánya van. Levente ránéz:
- Legyél beteg! -mondja.
- Jó! - így apuka, és már fekszik is a strapabíró szerkezeten. A kisfiú először megdöbben, aztán boldogan tolni akarja, de ő kicsi, a teher meg...Áll tehetetlenül.
- Nagyon nagy beteg vagy! -leheli lemondóan, és anyához fordul nagyot sóhajtva:- Menjünk, anya!

életkép

Nándi robog. Benyargal a könyvtárba, beszáguld az olvasóterembe, visszaviharzik a kölcsönzőbe.  Gyors köröket tesz a polcok között, folyton úton van. Néha megáll, szemrevételez egy -egy apró csodát, aztán inal tovább. Egy hozzá képest mérhetetlen nagy könyv lassítja, amíg idecipeli a kölcsönzőpulthoz, és már bent is van a dolgozóban, alkudozik egy telefonra Eszterrel.
- Kit karsz felhívi? - kérdezi Nánditól.
- Anyát! - veti oda neki a csöppnyi fiúcska. Még nincs két éves.
Anya nevet, Nándi elrobog az ajtó irányába. Hogy éri fel a kilincset? Kész csoda. Nándi visszanéz, ragyog,  elementáris erejű életörömmel, anya meg nyargal utána. Minden ragyog.

csoda

Kiválasztott könyveit felpakolja az asztalra. Kérdezem tőle:
- Elegendő lesz, Klaudia?
- Honnan tudod a nevemet? - rőkönyödik rám. Négy éve összes tapasztalatát összeszedve se tudja hová tenni tudományomat. Kérdőn mered édesanyjára és csendesen kuncogó tíz éves nővérére. Magyarázom neki, hogy például el tudom olvasni a nevét, ami az olvasójegyére is rá van írva. Az ámulat rárajzolódik arcára. Itt, most, ebben a pillanatban eldőlt benne valami: az olvasás szent és nagy csoda. Mert ugyan anya is olvassa a meséket,  de hogy valaki csak úgy  legintimebb tulajdonát, a nevét tudhatja ezáltal...! Aztán a csoda lecseng, és már tárgyilagos hangon kérdezi:
- Mit jelent az, hogy elegendő? 

az élet öröme

Máté kölcsönöz.  Mondom neki a lejárati dátumot, szeptember 2. Felragyog. A bodogság hirtelen úgy árad ki belőle, mint Napból a fény. Fut minden irányba.
- Szeptember a szerencsehónapom.  Akkor születtem!
Ahogy mondja, egyszerre teljes pompájában ragyog az élet. A nyíló ajtó fénye finom aurát von köré.  

csábítás

Ifjú hölgy. Igen ifjú. Igen hölgy. Karcsú, napsütötte bőrű, finom vonású arcában mély tűzzel ragyogó barna szemekkel. Elmélyülten lapozgat az asztalnál. Azonnal kiszúrja magának egyik olvasónk, hosszan figyeli, majd 5-6 könyvet a fején egyensúlyozva odatelepedik mellé. A csáberő a földön landol. A fiatalember kissé zavarba jön, de megoldja. Egyenként szedegeti fel őket, Csenge felé fordítva. A nagyhercegnő szórakozottan odapillant, Gergő ekkor már egy autós képekkel telerajzolt könyvet nézeget, szeme sarkából lesve a hatást. Van.
- Azt ne mondd, hogy ez fiús! - csilingel feddőn a hangocska, és Csenge Gergő mellé lép.
- Nem mondom. - néz rá komolyan Gergő.
- Jó, akkor lapozzunk együtt. - bólint kegyesen az emancipáció két és féléves élharcosa.
Hm! Ki csábított el kit?  

üde tavasz és mediterrán ragyogás

Hát megjöttek. Gergővel üde tavaszi szellő oson a könyvtárba, kisöccsével, Dáviddal mediterrán ragyogás. A négyévestől és a két és félévestől pillanatok alatt megtudjuk, hogy teknősbékájuk lesz, természetesen Dávidnak nagy, Gergőnek kicsi, csak még nem születtek meg, hogy egy könyv otthon maradt, hogy medencében fognak majd fürödni (anya mondja háttérben kuncogva: lavórban), aztán Dávid a lényegre tér. Lábujjhegyre ágaskodik, szemrevételezi a kölcsönzőpultot, ahol a Bébillér Mesekörön a testi örömöket szolgáló kekszek, répák és egyéb csemegék szoktak sorakozni. Megállapítja, hogy most semmi efféle kincs nincs. Nem adja fel. Ránk ragyogtatja napsütötte mosolyát és kottázható dallamú hangján énekelve kérdezi:
- Ennivaló nincs? - de már megy is befelé, a könyvekhez, mászik fel a magas asztalhoz, mert ő azt szereti. Gergővel együtt már vagy 6-8 könyvben matatnak. Van még pár szem cseresznyénk, a legutóbbi Bébillérről maradt 2-3 kekszecske. Visszük - ők eszik, mintha mennyei mannát kaptak volna. És közben beszélnek, mesélnek, társalognak, ragyognak...

tényszerűség

Tomi kölcsönöz. Hallom, hogy társai hol Tamásnak, hol Thomasnak szólítják. Csak saját miheztartásom végett barátságosan érdeklődöm:
- Hogy szereted? Hogy szólítsalak? Tamásnak, vagy Thomasnak?
A hétéves végtelen komolysággal rám néz, szemöldökét picit ráncolja és határozottan mondja:
- Tamásnak. - Aztán tárgyilagos hangon hozzáteszi az érthetőség kedvéért:
- Nem vagyok én mozdony. Nincs nekem kéményem.

hatékonyság

A legutóbbi Bébillér Mesekörön a gyógyfüvekről meséltem. Az alábbi kis szösszenetet egy anyuka küldte jelenleg még óvodáskorú garboncásáról:
"Tegnap a Népkertben Petra mindenféléket gyűjtögetett. Mikor kérdeztem, hogy miket gyűjt, azt mondta, hogy varázsfüveket. Értetlen szemmel nézhettem rá, mert nagy szemekkel közölte: "Margó néni  mondta, hogy varázsfüvek mindenütt vannak."

 aki tisztában van az anyagiakkal

altató

Parányi lányka telepedik az asztal mellé. Ha e világon töltött idejét mindenestől összeadjuk, talán már veri a 18 hónapot. Roppant elfoglalt. Minden mozdulatában nő és anya. Gondosan maga elé fekteti a Süsüt, a sárkányt. A nagy melák engedelmesen vágja magát hanyatt. A csepp kis asszonypalánta valahonnan egy gyűrött papír zsebkendőt varázsol elő. Gondosan kisimogatja, ráhelyezi a könyvre, takargatja Süsüt. Vékonyka kis hangján énekelni kezd:
- Anya! Ajtatom Süsüt. Anya, simogatom. Anya, ajszik Süsü. - és énekel, simogat, simogat, énekel. Aztán göndören felnevet. Felkapja a mesekönyvet, maga elé állítja.
- Fejébjedt Süsü! Anya, fejébjedt Süsü! - és már nyúl a másik könyvért, a papír zsebkendőért, mozdulataiban ősanyái moccannak, hangja muzsikája ide-oda röppen a könyvtárban:
- Ajtatom a macit. Anya, ajtatom a macit. Anya, anya, anya... simogatom...

lélektan

oh, áldott hiúság 

Alig három éves fiúcska ágaskodik a kölcsönzőpult sarkánál feltornyozott könyvekbe kapaszkodva. Édesanyja szól neki:
- Add oda a könyveket Margó néninek!
- Nem adom!
- Add oda kisfiam, tudod be kell írni a gépbe ahhoz, hogy hazavihessük.
- Nem adom!
- Akkor nem tudjuk hazavinni!
- Nem adom! - és kicsit közelebb húzza a zsákmányt, hogy jobban tudja védeni.
- Ha nem adod oda, akkor neked is itt kell maradnod! - mondja végső érvként az anyuka. A fiúcska konok, és elszánt.
- Nem adom! - Megpróbálok közbeavatkozni.
- Add ide egyenként, és én rögtön visszaadom! - Sötéten néz rám. Őt nem lehet átverni.
- Nem adom! - Már közönségünk van. A műsor parádés. Egyesek szája remeg a visszafojtott nevetéstől, mások az anyukát próbálják különféle módon biztosítani együttérzésükről. Szurkolótáborok születnek. Megvonom a vállam. Nincs mit tenni.
- Jó, akkor ne add! De fogadjunk, hogy nem bírod el, és nem tudod ide cipelni hozzám a könyveket. - A hároméves férfi felveti a fejét, végigmér és lehalássza a csomagot a pultról. Megkerüli, megáll mellettem.
- De bíjom! - Nem törődök vele, rá se nézek.
- De fogadjunk, hogy nem bírod feltenni az asztalra!
- De fejbíjom! - és felküzdi mellém együtt az összeset. Továbbra sem törődöm vele, sebesen írom be az elsőt a gépbe.
- Na, de fogadjunk, hogy nem bírod el, ha most egyet visszaadok! - Tartja a karját.
- De ejbíjom! - szemem sarkából látom már most tudja, ki a vesztes. Nem ő. A közönség leplezetlenül vigyorog. Nem baj. A hároméves férfi már csak a harccal törődik.
- Na, de ezt aztán már tényleg nem bírod el. Ez szörnyen nehéz. Egy valóságos mozdony. - nyújtom felé a Thomasos mesekönyvet.
- Ejős vagyok! - módosul a válasz az előzőekhez képest és ezentúl ennél marad.
- Ejős vagyok!
- Ejős vagyok! - mondja újra és újra. Már nála van az utolsó könyv is, csak az olvasójegy van hátra.
- Na, de ezt már el fogod ejteni, ez pici, de az utolsó. - nézek rá. Most először meginog magabiztossága és segélykérőn néz édesanyjára. Talán túl kicsi a kihívás. Aztán felülkerekedik benne a sportember és még egyszer utoljára szembeszáll az ellenféllel.
- Ejős vagyok! Ejbíjom! - arcán a győztesek higgadt nyugalma, meg se rezzen, amikor az olvasójegy landol a könyvhalmaz tetején. Méltóságteljes, emelt fejtartással fordul el. Anyjára néz.
- Anya, ejős vagyok! - mondja, és cipeli a trófeát. Mindenki tudja, hogy amíg látjuk, ki nem adja a kezéből. Még halljuk, amikor csukódik az ajtó:
- Ejős vagyok. Ejbíjom!